Eljön egyszer egy átkozott perc, egy aljas perc, amikor rájössz, hogy egyedül vagy, lehetsz bárhol, bárkivel, ez a gondolat soha nem törlődik ki többé a fejedből. Elhatalmasodik, és maga alá gyűr, nem tudsz szabadulni tőle. Ellenkezel, harcolsz betegnek vélt tudatoddal. Néha el tudod hessegetni hosszabb rövidebb időre, aztán mikor már megfeledkezel róla, ismét megkopogtatja válladat. Igen, egyedül vagy. Egyedül a testedben, a fájdalmad a tiéd. Azt is tudod, ha eljön az idő, hiába fogják kezed, egyedül mész, magányosan, csendben, s végül a kezdet és a vég egybeforr, s ha ezt kíséri valamilyen érzés, azt csak te fogod érezni. Rútság az élettől, hogy ezt akkor már el sem tudod mesélni senkinek. Ez az, ami miatt átkozott az a perc, az a nyomorult perc, ami rátelepszik az életedre, ha belébotlasz.

Én hordozom ennek a percnek átkát.

"Tünékeny pillanatok ezek, tünékenyek. Noha nem halandók, de mégis belemúlnak a láthatatlanság örökkön tüzeibe. Talán álmokból fakadnak, az ébrenlét álmaiból, a vágyból, az elégedetlenségből, a vég tudatából, ami csontig rágja az embert az akaraton kívül, hisz fent a tudat, s alant a leírhatatlan csend, amely észrevétlenül aprókat tép a húsból, hogy abba csomagolja a lélekből csent darabokat, s ha így a felszínre rágta magát, tudatosul bennünk, hogy ezerszámra hullottak a pillanatok, s mentek mind pocsékba az orrunk előtt észrevétlenül. Miért nem védekezik az ember? Miért nem markolja, éli meg e pillanatok apró életét? Mert vak, mert nem érzékel, s úgy él, mintha örökké tehetné. "

...aztán beárnyékolta a napfényt sűrű fekete felleg. Elvesztek a hangok, tárgyakról a csillogások, s néma gyászba borult a lélek. Könnyek szótlansága lett beszédünk. Megnyomorította az embert a tehetetlenség. Megértettük, hogy e nemzet azért csúszik, mászik a porban, mert némelyeknek gerince nem lévén nem tud járni az igaz úton. Megtelepszik hát a nemzet hátán hamis ígéreteivel, s az éhező néppel elhiteti, hogy a nyomorúság hegycsúcsai mögött gazdagon terített asztal várja, s e nép nyeli, nyeli a port, pedig hátát húzza a málha, s mégis teszi, teszi, míg szíve meg nem álla.

Elterelték a folyót a jó molnár medréből, s adták annak ki lyukas fillérért, lopott és rossz búzát is megőröl.

Csak egy pillantás marad az ég felé. Egyetlen egy pillantás. Minden más elkésett. Nincsenek illatok, nem érzem a hideget a bőrömön, pedig meztelen vagyok. Azt hiszem, beszélek valakivel, hiszem, mert ezt hinnem kell. Pettyűt; ráncos arcom lassan lemállik csontjaimról, s ősz hajam is elhullik, messze hordja a szél, úgy érzem, most már nem kell szólnom, lecsukhatom szemeimet, mert megszenvedtem ezért a röpke pillanatért.

„P” furcsa hangra ébred e hajnalon. Kinyitván szemeit, ürességet érez, tapinthatatlan jelenét az életnek. Szagok, illatok nélküli valót. Keresi, kutatja az idő jeleit, támaszt a létezés bizonyságához. A csend révületét lélegzi be, hogy a test élhessen, önkéntelen kapaszkodjék a maga megtartására, hogy tagadva formáit a léleknek, önmagába szívja saját kipárolgását észrevétlen természetességgel, miként még dobban a szív, dobban a maga ritmusosságával kiékelt monoton mozgással tudattalanul haladva az elmúlás felé. Forgatja szemeit ezen ürességben, fogódzót keres, az ébrenlét valós pillanatát kutatva. Nem lát, s nem lát át semmit, s e tapinthatatlansága a léttelenség lidércének mélyen vájja karmait az éledő tudat érzéktelen kérgének külső lebernyegébe, mi jajveszékelés nélkül fordítja át a létezés gondolatát, megszüntetve időnek zsarnokságát testen, lelken, amely így a múltból is kivész, hisz maga értéke szerint, jelen értéke szerint sohasem létezett. Ez időtlen pillanatban roppant fájdalmat érez, megmagyarázhatatlan fájdalmat, amely kirántja a léttelenség örvényéből. Fázik a teste, s rémült pupillái egy alakot festenek koponyája belső falára .

[1] másként próbálnám ezt

A megrendezett jövő.

Nos igen, itt vagyunk, itt is voltunk. Talán leszünk is. Azért talán, mert meggyőződésem, hogy e világban nem egyszer épült fel valamiféle civilizáció. Kisbolygók jönnek-mennek, közel távol, aztán esetleg közelebb a közelnél és BUMMM! Ez kínosan kellemetlen lenne. Képzeld el, mikor riasztják a földi lakosságot. Pánik, eszelős hisztériák, csendes bomlott elmék és a hülyék, akik ekkor is markolgatják a csaptelepeiken a gyémánt gombokat. Mintha akkor azok megvédenék. Mit lehet erre mondani?! Mellényzsebbe töltött víz a sivatagban! Igen, körülbelül ennyit.

Szerinted mi a fenét lehet csinálni egy hatalmas gyémántdarabbal? De most komolyan. Jó igen, tömérdek pénzt kapsz érte. Mégis, aki azt a tömérdek pénzt adja érte, mi a fenét csinál vele? Meg tudja enni? Nem! Tud vele szeretkezni? Nem! Szomját oltja? Nem! Örök életet ad neki? Nem! Akkor meg mi a francnak az neki? Már akkor nem ér egy fabatkát sem, ha bent reked egy barlangban akár több kiló drágakővel! Akkor sem, ha száguld felénk egy kisbolygó! Szóval, mi is azaz érték? A tárgyi érték? Nos a kés az őserdőben, egy kulacs víz a sivatagban, egy fatörzs a vízben. Igen, ezek értékek! (jó tudom a kisbolygó esetében ezekkel sem vagy boldogabb) No, de mégis, hogyan lehetett ilyen eredményes ez a mesterséges értékkreáció? Egy UFO pilóta betegre röhögné magát, hogy fémdarabokon és kristályokon civakodnak egymást becsapva, ölve az emberek, hogy egy fémfajta a földi világ mozgatórugója. Gondolj bele, milyen lenne ma annak a föníciai embernek -aki kitalálta a pénzt, mert abban megegyezhetünk, hogy bizonyos dolgokat, nem egy csoport talál ki, alkot meg hirtelen összhangban, hanem valakinek kipattan valami az agyából, aztán, ha az tetszésre talál, akkor tovább fejlesztik a többiek- szóval milyen lenne annak az embernek, ma látni a világot összességében? Persze ötletem sincs, hogy milyen lenne pénz nélkül a világ, no de ez a fémdarab és kristály darab dolog nem megy ki a fejemből évtizedek óta.

Meggyőződésem, hogy megrendezett a jövő, elrendezett a jövő, a napba olvadunk és kész.

No persze addig sok víz lefolyik a Dunán! :)

Azt persze tudni kell, hogy az ember csak látszólag létezik. Látszólag van jelen. Nos igen, a jelennek van jelen. Sem a múlt, sem a jövő nem számol vele. Miért számolna, hiszen tünékeny pillanat mindaz, amit a halandó életnek nevez. No persze a jelent élő szempontjából rengeteg szépséggel és boldogsággal is jár, no és egy adag szomorúsággal. Az, hogy ezt hogyan éli meg, csak rajta múlik. Talán ezért kellene tisztességesnek lennie a halandónak. Nem csak maga előtt, nem csak mások szemében, hanem a teremtés szemében is. Lényegtelen, hogy hívő, vagy hitetlen. Valami, valamitől, valamiből, valakitől teremtődött. Napfénytől, portól, oxigéntől, isteni gondolattól. Véletlen, vagy csak egy össztudat fantáziája mindez, nem tudni, de van, létezik a föld, léteznek az élőlények, így vagy úgy, de létezik. Ezért kellene tisztességesnek lennie a halandónak… Na igen, a létezéssel együtt létezik az aljasság, a kegyetlenség, a brutalitás, igen-igen, ez kétségtelen, no de ha csak egy pillanat az élet, márpedig az, akkor mi szükség lehet az aljasságokra? Tudod a választ, tudod! Az ember létezésével létezik a butaság, a kifejletlen tudat. Nos, ez felezi le a pillanatot. Ezért nem fog az emberiség annyit sem megélni, hogy a mindenség pislogjon egyet önmaga felett.

Na, jó, ennyit a panaszkodásról.

Volt időm, közel négy évem, hogy átgondoljam. (nem rács mögött ültem) :)

Igen, négy évvel ezelőtti állításaimat és fejtegetéseimet fenntartom. No és azt is, hogy a helyzet mit sem változott. Miért is változott volna... A kutyaütők még mindig pezsegnek a maguk helyein. Miért is mondtak volna le középszerű életük hosszantartó felszíni utazásáról? Miért? Miért? Jó középen lavírozni, ide is nyalok, oda is nyalok… Nos, ha valakinek nem világos, nem politikusokról írtam az imént. Azok nem érdekelnek. Bár véleményem van róluk, mindről, no de miért vegyek el perceket az életemből miattuk?!!!

A kutyaütők gyűjtőnéven, a fantáziátlan, tehetségtelen, erőlködő „művészeket” nevezem. Eltelt négy év, hogy utoljára írtam ide. E négy év alatt kidühöngtem, kiidegeskedtem magam. Ma már csak mosolygom és nem idegeskedem, minek ölném magam? Tudod, van nekünk egy frappáns mondásunk: aki hülye, az is marad. Nos, kis ráigazítással ez a kutyaütőkre tökéletesen igaz.

Gyermekkoromban azt gondoltam, hogy ha nincs semmim, nincs mit vesztenem. Furcsa gondolat ez egy gyerektől! Ma nem is értem, miért és hogyan jött ez a gondolat vagy érzés, hiszen egy gyereknek, gyerekként más a „dolga”. Talán nem akartam tartozni sehová, talán igen, nem akartam az igazi Matchbox-osok közé tarozni (pedig volt), talán nem szerettem, talán zavart, hogy elkezdődött valamiféle felosztás, felosztódás az embergyerekek között. Nem a ki-kit közösít ki zavart, hanem a „mid van” szerinti szelekció. Érdekes nem estem bele a szórásokba, kiszóródásokba, nem voltam vezér, de nem is lökődtem ki sehonnan, mégis rettentően zavart belülről, maga a „látvány”.

–Lehet, nem tudtam gyerekként gyerek lenni, nos ha így van, ez igen szomorú–.

A gyerekeknek nem szabadna az anyagiak szerint szelektálni, ez valamiféle torzulást jelentene, hiszen ha megnézzük a népi játékokat, egy sem szól versengésről, győztesről és vesztesről, ellenkezőleg, a közösségről, az együtt egymásért a fő –mondhatjuk– vezérelv.

Gyerekkoromban helyenként volt érezhető ez a rossz irányú szelektálás, ma erősebb. Azért ne felejtsük el, a gyerek ma is gyerek, s alapvetően nem él bennük az anyagiak szerinti közösségválasztás. Ez ma a szülők felelőssége, hogy mit látnak, mit hallanak tőlük a tiszta lelkű, gondolatú gyermekeik. Na igen, nem vagyok nevelési tanácsadó, mit mondjak, nem is szeretnék az lenni.

Mindezt csak azért írtam le, mert valahogy ma eszembe jutott ez a gyermekkori gondolatom, s ezen elgondolkodva, igen furcsának tartottam, hogy gyerekként miért gondoltam azt, ha nincs semmim, nincs mit vesztenem.

Furcsaságokkal teli világ. Vagy mégsem? Természetes ez a XXI. századba átemelt sötét középkor? Igen, valahol természetes, nagyon is az. Az értékrend, az értékítélet eltolódott. Fogyasztás, testkultúra, szenzációéhség, sztárkultusz. A múlt században sem volt ez másképp. A nyugatból is csak minimális példány fogyott, mert az akkori közember is a rózsaszínű ócska ponyvát fogyasztotta nagy vehemenciával. Ma sincs ez másképp, csak épp felgyorsult az információáramlás, egy gombnyomással elérhető a „világ”. Egyszerű, nem kell érte gyakorlatilag semmit tenni, készen megkapjuk mutatós csomagolásban, egyetlen dolgunk van, fogyasztani! Tegyük fel a kérdést, ki vagy mi ennek a mozgatórugója? Pénz? Pénzemberek? Na igen, alapvetően ezek, de azért itt több dolog létezik. Nos először vádoljuk meg a tömeget. A tömegnek nagy ereje van, de irányítatlan! Ha a tömeg a feléjük kínált lehetőségre egyöntetűen nemet mondana, az bizony a felkínálónak a végét jelentené. Ebben a formában a tömeg szelektálhatna, de mivel az egyének a tömegben magányossá váltak, ezért igazi kommunikáció nincs, tehát az erejük egyelő a nullával.

Huzinga: A holnap árnyékában írja valahol, hogy sok ismerethalmazt kap az ember, ami feldolgozatlan marad, az ember tényeket tanul és ezzel az ítélőképesség gyengül. Az ember véleményeket vesz át kritika nélkül, ebből kifolyólag elkorcsosul az összefüggés meglátásának képessége, ezáltal önálló gondolkodás sincs. A reklámok is erre a legyengült ítélőképességre építenek. Felerősödik a testkultusz, romlik a szellemi igény, az egyén helyébe lép a tömegesedés, a világ barbarizálódik.

Huzinga előtti gondolatomhoz nagyon jól illeszkedik

Fromm: Menekülés a szabadság elől című művéből néhány gondolat.

Fromm azt mondja, hogy a modern társadalom élhetne az ember szabadságával, de ezt pszichológiai okokból nem teszi, hogy a kapitalizmus öntudatossá tette az embert és egyben magányossá is. Az emberek eszközként használják egymást és ez az emberek teljes kritikai képességének kitörlésével jár. Az ember megszűnik önmaga lenni, automatává válik, mert így nem érzi egyedül magát. Úgy véli a biztonságérzet megszerzésének két útja létezik: a fogyasztói társadalomba való menekülés, (tulajdonszerzési kényszerek és komformitás) és az ideológiák. Tehát az emberiség a szabadság ürességével nem tud mit kezdeni, s ekkor lép színre a butítás: a piacosodás, ideológiák.

***

Tehát még mindig a tömegnél maradva, a tömeg gyenge, illetve a tömeget szétbontva az egyén a gyenge, mi gyengeségével tömegbe gyúródik. Nincs meg benne az erő, nincs meg az egység, hogy például egy kereskedelmi tévécsatornát bojkottáljon. Azt mondja, nekem ez nem kell, nem hordoz értékeket, nem vagyok hajlandó tovább tűrni, hogy hülyének, üres agyú darabárunak tekintsenek. Nincs meg a formáló képessége, hogy ő formáljon, ne pedig őt formálják. A tömeg nem tudja egyöntetűen kimondani, hogy nem az a haszon, nem az a befektetés hosszú távon, amit most a pénzvilág diktál. Nem tudja azt mondani, nem érdekli amit ezek a társaságok fizetnek az álamnak, nekik -egyébként az államnak is- nagyobb befektetés az utókor, tehát a gyermekeik, unokáik, akik a jövő társadalmát fogják alkotni, ezeknek a kis embereknek kell értéket adni a kezükbe, s nem szabadna hagyni, hogy kiürített aggyal még intenzívebben váljanak a fogyasztási társadalom martalékává. A magas kultúrának is van kézzel fogható anyagi értéke. Mint a fentiekben már kiderült, az egyszerű különösebb erőfeszítés nélkül értékesíthető.

Lasch: Az önimádat társadalma című művéből egy-két gondolat.

Az emberek félnek a bizonytalanságtól, tartanak a civilizációtól, a világválság problémáitól. Mivel ezekre a problémákra önmaguktól megoldást nem várhatnak, s ki is rekesztődnek, mint egyének a mechanizmusból, menekülnek. Menekülésük legegyszerűbb eszközei a kocogás, életmód, balett, azaz menekülés a barbárságba. Az önmegvalósítás eszközei: masszázs, thai-chi, természetgyógyászat, ezotéria, stb. A tömegkultúra elhatalmasodik, s ebből következik a szenzációéhség, a sztárkultusz.

Tovább megyek!

Marcuse: Az egydimenziós ember című művéből néhány gondolat.

Marcuse azt írja, hogy ma a kultúrának megerősítő szerep jut. Elfogadtatni akar, tehát erősíti a fennálló rendet, vagyis a fogyasztói társadalmat, ahol az anyagi javak megszerzése a cél.

Az élet élvezetét a vásárlás, a szórakozás és a tömegkultúra jelenti. Az a cél, hogy a dolgoknak ne legyen hosszantartó értéke, újabbat és újabbat kell vásárolni, tehát álszükségletet generál.

Az egyén szabadsága a vásárlás szabadságával egyenlő, így az egyén azonosul a rákényszeríttet életformával, tehát a tömegkultúra bekebelezi az elitet, hiszen a kultúra csak látszólag demokratizálódik. Mindenek felett növelni a kényelmet. Az eladható, ami tömeges emberigényét elégíti ki.

Marcuse csak a művészetben látja a szabad kibontakozás lehetőségét.

Hogy mindezekkel mit szerettem volna mondani? Azt, hogy baj van!

A ma fogyasztói társadalom embere elkényelmesedett, nehezére esik, munkát fektetni a megértésbe, nehezére esik az önmaga képességeit használni, nehezére esik a nem kész dolgokat feldolgozni, magáévá tenni. Nehezére esik, mert nincs is késztetése. Nem bont tovább semmit képzeletében, nincs igénye megszerezni értékeket, ha csak nem anyagi értelemben beszélünk értékekről. Marcuse gyönyörűen leírta ezeknek miértjét. Mindezek ellenére úgy gondolom, kellenek olyan emberek, akik harcolnak a kulturális sötétség ellen, még ha őket is tartják „lepukkant életű” kötöznivaló bolondnak, csak támogatni tudom ezeket az embereket és közéjük tartozom én is.

Gadamer szépen leírja, hogy mire is nem képes ma a tömegkultúra igájában élő ember, persze ne legyen igazam!

Gadamer: A szép aktualitása

A művész és befogadó kapcsolata: a művész üzenetet helyez el, többféle értelmezésre ad lehetőséget, nem kész harmóniát nyújt, mert azt a befogadónak kell megteremtenie. A művész nem általános nyelvet alkalmaz a kifejezésre, hanem biztosítja az átélés lehetőségét, ezzel bevonja a befogadót. A befogadás így egy folyamat, tehát a befogadó tevékenyen jut el a megismerésig.

Érzelem, képzelet, átélés, ami elvisz a megértésig, tehát a jelentést fel kell tárni. Maga a mű közös teljesítmény, alkotó és befogadó között, hiszen a befogadáshoz is alkotás szükséges.

Talán a ma élőknek, talán az utókornak:

Sokat gondolkodom sorsokról, magaméról, másokéról, a múltszázadban élőkéről. Ez utóbbiaknál, hogy hogyan alakulhatott volna, ha akkor és ott másképp történnek velük a dolgok. Természetesen csak találgathatok. Most, így utólag látom, hogy mire lett volna szükségük, de hogy mi lett volna belőle, azt biztosan nem tudhatom. Azt viszont pontosan tudom, hogy gyakorlatilag a múltszázad óta nem változott semmi. Hogy mire is gondolok? Irodalomtörténet! Részletekbe nem megyek bele, mindenki utána nézhet. Utána nézhet, hogy Vörösmarty rossz életkörülménye miatt halt meg idő előtt, Csontváry éhen halt (bár Ő festő, de akkor is), József Attilának -nem mondom meg, tessék megnézni- a Nagyon fáj című kötetéből hány darabot vettek meg, míg Ő élt, és utána lehet járni, hogy hány példányt adtak el a Nyugatból évente. Ezek csak kiragadott példák, rengeteget lehetne még említeni.

És ma? „A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma József Attila születésének 100. évfordulója tiszteletére pályázatot hirdet 2005-ben megvalósuló programokra”

J.A. ma köszöni szépen jól van!

Nagyon is jó és kell is, hogy megemlékezzünk, megemlékezzenek azokról, akik a magyar kultúra színe java. Kis bután megfordult a fejemben, hogy ha akkor, mikor lehetett volna, kellőképpen kaptak volna támogatást, nem lenne esetleg a magyar kultúra öröksége gazdagabb? Ha ezek az emberek nem lettek volna fanatikusak, ilyen őrültek, ugyan mire lehetnénk ma büszkék? Ezek az emberek belehaltak abba, hogy konokul ragaszkodtak az értékekhez, de ha ez nem is így jelent meg fejükben, akkor sem akartak habosbabos langyoskás középutat, hogy ide is jó legyen, oda is jó legyen, Ők meg eléldegélnek a középúton és minden a legnagyobb rendben van.

A kultúra kérdését mindig is besöpörték a szőnyeg alá. Mindig voltak látszatintézkedések, ma is azok vannak. Ma rengeteg habosbabos „alkotó” van! Ezeknek rózsásabb is a helyzetük, mert „eladható”! Ez ami ma, ma is számít. És ha hiszed, ha nem kedves soraimat olvasó, ma is vannak emberek, akik belehalnak, éhen halnak, nélkülöznek, olyanok, akik majd a jövőben az egekig lesznek magasztalva munkásságukért.

Hol vannak olyan emberek, akik lehetnének mecénások, akik, ha másért nem, csak azért hoznának létre egy-egy alapot, hogy egy-egy olyan embert támogassanak, akiknek a munkája megfogta őket. Igen, nem kell arra gondolni, hogy valamely támogató azért támogat, mert „kultúrhazafi”, lehet ez csak a maga öröme is, sőt tovább megyek, nem akar ebből hasznot húzni. De hol van ilyen ember? Holvan aki azt mondja, „kapsz életjáradékot, mert fantasztikus, amit csinálsz és ha méltónak tartasz rá csak annyit kérek mutasd meg nekem is egy-egy új alkotásodat, hogy büszke lehessek rád, tudom, hogy hatalmas munka az, amit végzel és neked ezt kell csinálnod, ezért élsz!” Miért voltak olyan emberek a múltban, akiknek ez fontos volt, akik miatt mi is gazdabak lettünk zeneszerzőkkel, írókkal, költőkkel?

Igen, nagyon visszás a világ. Ma eladhatót követelnek tőled művésztől, holnap pedig értéket keresgélnek az életükben számba sem vett hullák között és be kell érniük azzal a kevéssel ami létre jött az üres tányérban csikorgó evőeszközök pihenője közben. Ezeknek az embereknek is volt tollal rajzolt házuk, autójuk, otthonuk, életük, aztán megcsúszott a toll a kezükben vízszintes vonalat húzva, mi jó esetben, egy kórházi ágyban testesült meg szemük előtt az EKG készülék képernyőjére meredve.

Most azt kérdezed, hogy magamról is beszélek-e? Igen, magamról is, minden szerénységet félretéve. Eddigi életemben igyekeztem értéket létrehozni, közölni. Itt van mindjárt egy példa, a Sárkány lehelete, egy éjszakai rádióműsor. Olyan dolgokat adott az embereknek, amihez hasonló a műsor megszűnése óta, sem rádiókban, sem televíziókban nem lelhető fel. Olyan műsor volt ez, ami nagyon is közel állt az emberekhez, hódítva mind több és több embert. -Egy autóját a garázsban bütykölő álmatlan srác az aknában állva először el akarta tekeri az adót, mert mit érdekli őt az irodalom, de messze volt a rádiókészülék, aztán kiesett a kezéből a villáskulcs. Egy hét múlva azt vette észre, hogy ismét az aknában áll és minket hallgat, később feltűnően mindig ugyanazokon az éjszakákon bütykölte az autóját. Vagy megesett, hogy valakik családostul megálltak egy parkolóban Bécs felé menet, még a vételkörzetben és a műsor befejezése után indultak tovább. Voltak, akik az autójukban ücsörögtek még télen is három órát, mert ott jobb volt a vétel, vagy aki minden áldott szerdán elkésett az iskolájából, mert az éjjel a miénk volt, vagy aki felvette egy éven keresztül minden adásunkat, s amikor Kanadába költözött egy évre, Interneten hallgatott minket, volt aki dolgozatként adta be az iskolájában egy-egy adásunk tartalmát-. Fontosak voltunk nekik, de a tulajdonosoknak a tömegkultúra jegyében nem. Pedig elindult valami, valami olyasmi, ami jelentős értékképviseletével együtt is hódított a széles közönség, hallgatók körében. Olyanok lettek törzshallgatóink, akik „Irodalom, filozófia? Ki a fenének kell ez?” gondolattal indítottak, aztán nálunk ragadtak.

Mindezt azért írtam, hogy nem adom fel, sem rádiós szándékomat, sem írói munkásságomat, ami a Hangszínházban teljesedik ki, még akkor sem, ha tudom, küzdelem, nyomor és nélkülözés az ára!

Játszunk el a gondolattal. Tételezzük fel, hogy a majdani jövőben vagyunk. Jelenjen meg egy üzenet a világhálón, amolyan jótékony vírusként, minek tartalma a következő: „Kedves utókor, köszönjétek meg elődeiteknek, hogy amit kaphattatok volna, annak csak a töredéke lehet a tiétek, nem volt többre időm, sajnálom! „

Következő gondolatom:

Értékrend csúszás.